Még mindig a hatása alatt vagyok…
Dallamtapadásom azóta se múlik
pedig már több mint két hete volt. Ott zúg a fülemben a gitár és a This house
is not for sale. Teszek rá egy kísérletet, hogy leírjam milyen is volt a Bon
Jovi koncert Bécsben , szerintem. Nem ígérem, hogy objektív leszek, ugyanis
elfogultságom kamaszkoromra nyúlik vissza. 2018 őszén szárnyra keltek olyan
pletykák, hogy a banda Európába jön. Talán október lehetett, amikor hivatalossá
váltak a turné helyszínek. Budapest nem volt az állomások listáján, micsoda
pech… Megfogalmazódott a gondolat, hogy ezt nem hagyhatom ki. Bécs elég
kézenfekvőnek tűnt. Netre fel, nézzük, hol lehet jegyet venni. Ekkor
szembesültem azzal, hogy ezen a koncerten nem 200-an leszünk. 50.000 fő befogadására
alkalmas a stadion, pánik indul. Én nem lego bábu méretű figurákat szeretnék
látni a színpadon ugrálni, vagy kivetítőt nézni. Akkor már a youtube-ot is
nézhetném. Hamar megtaláltam a nekem való szektort, és november 7-én meg is
hozta a futár a jegyeket. Hosszú várakozással teli időszak vette ekkor
kezdetét. Letöltöttem egy appot (big days) ami visszaszámolt, már „csak” 5
hónap, már csak 100 nap… és elég gyakran pillantottam rá.
Jött a tanévvégi eseménydömping
születésnapok, tenisz diákolimpia, művészeti évzáró, ovis ballagás, iskolai
évzáró, majd elkezdődött a nyári szünet, táborokkal, strandolással. És ezzel
egyre közelebb kerültem a várva várt koncerthez.
Innentől lehetne a cím: Anyák
szökésben
Összecsomagoltuk a cuccunkat, otthon
hagytunk férjet, gyerekeket, munkát, háztartást és kedden kora reggel nyakunkba
vettük az autópályát. Délben már
Baden-ban ebédeltünk. Útba ejtettünk egy kis szabadtéri fotó kiállítást Bécs mellett,
amit évente megrendeznek és tavaly sem hagytuk ki, majd irány a szállás.
Érzékünk van az olyan szállások kiválasztásához, ami fürdője valamilyen
formában extrém, mint például a WC-n ülve is lehet zuhanyozni, vagy a szobában
van a zuhany kabin.
De ez mindegy is, nem jelentek a tripadvisornak, és néhány éjszakát mindenki
kibír.
Szerda délelőtti program
múzeum látogatás, kis csavargás Bécsben. Délután, pihi majd irány a stadion. A
77 A-s piros busz utasai mintha összeöltöztek volna Bon Jovis uniformisba,
felvonultatva az elmúlt 30 év albumjainak és koncert sorozatainak összes
stílusát. Hamar átjutottunk a biztonsági
ellenőrzésen, még meg is motoztak. Mivel focimeccsre nem járok, nem nagyon
láttam stadiont belülről, főleg ekkorát nem. A kivetítőn albumok borítói,
rajongók és koncertek fotói, kvíz kérdések váltakoztak. Jött az előzenekar:
Switchfoot jó hangzás, közvetlen frontember, szórakoztató bemelegítés. Ekkora
már alakult a tömeg, vagy egy tucat fekete ruhás lepte el a színpadot,
előkészültek a showra.
Pontban 20:30 kor belecsaptak a
húrokba, kezdetét vette egy utazás Bon Jovi rock világába. Én úgy éreztem magam
abban, a pillanatban, mint amikor Julia Robert-et elvitte Richard Gere az
operába a Pretty Woman című filmben, aki nem emlékszik rá annak idézem: „majd
összepisiltem magam a gyönyörűségtől”. Karácsony volt ott július 17-én, az
Ernst Happel stadion Golden Circle 1 szektorában nekem. Az egyébként baromi jól
megírt számok élőben még jobban szóltak, mint azt valaha elképzeltem, ehhez párosult
egy nagyon jól felépített és kidolgozott képi világ, ami tovább fokozta az euforikus érzést. Külön köszönet azért, hogy egy két régi darabot is előhúztak
a cilinderükből.
Nekem a csúcs talán a Runaway
volt, akkor az addig szunnyadó libabőröm önálló életre kelt és ütemre táncolt. Imádom azt a
számot, hihetetlen, hogy az volt a kezdet, 1984-óta semmit nem vesztett az erejéből.
De méltatlan lenne, ha nem említeném meg a Born to be my baby, Lay your hands, Keep the faith, Have
a nice day, Born to follow, Bad madicine, vagy az új album szerintem remek slágereit mint a Roller coaster, vagy a God bless this mess. És ki ne hagyjam a balladákat mint
a Bed of roses ami alatt mindenki a telefonjával világított egész megható
pillanat volt azt látni, milyen az amikor rajongók egyszerre énekelnek és olvad
eggyé egy stadionnyi ember, a másik lassú szám a These days volt, végül de nem
utolsó sorban az én személyes kedvencem a Livin on a prayer amivel zárult az összes eddigi
koncert és a bécsi is….
Tudom, hogy egy csomó számot
kihagytam ezt nézzétek el nekem, de a koncert alatt bárhogy próbáltam a telefonommal rögzíteni egy két
mozzanatot, nem igazán sikerült.
Írhatnék Richie Sambora hiányáról, de nem fogok, mert a This House Is Not For Sale albummal bebizonyították, hogy van élet Richie után is, nem is akármilyen. A gitárok nélküle is fantasztikusan szóltak. Kifogástalan volt a hangzás, legyen szó akár a dobokról, billyentyűkről
Sokat lehet olvasni arról, hogy Jon hangja már nem olyan
mint régen, de a befektetett energiája, a csapat munkája, szívüket lelküket úgy tették értünk és nekünk a színpadra, hogy ez semmit nem vont le az koncert
értékéből. Sőt minden elismerésem, hogy 57 évesen 2 órán keresztül úgy tudott
szórakoztatni, hogy egyszer sem néztem az órámra, és már csak azt vettem
észre, hogy vége van, valami egészen különlegesnek. Mindig lesznek olyanok, akiknek semmi nem elég jó, nekem ez tökéletes volt.
És a koncert végén az élménytől megrészegülten, mellkasomban
egy tompa zsibbadással, azt éreztem, hogy elmúlt és édes emlékké szelídült ami
életem végéig elkísér.
Az aranyhajú és jóképű Jon közben ősz hajú és sármos lett, de ez sem változtat semmit azon az élményen amiben részem volt, köszönöm.
