2019. augusztus 2., péntek

Hangos Tündérmese



Még mindig a hatása alatt vagyok…
Dallamtapadásom azóta se múlik pedig már több mint két hete volt. Ott zúg a fülemben a gitár és a This house is not for sale. Teszek rá egy kísérletet, hogy leírjam milyen is volt a Bon Jovi koncert Bécsben , szerintem. Nem ígérem, hogy objektív leszek, ugyanis elfogultságom kamaszkoromra nyúlik vissza. 2018 őszén szárnyra keltek olyan pletykák, hogy a banda Európába jön. Talán október lehetett, amikor hivatalossá váltak a turné helyszínek. Budapest nem volt az állomások listáján, micsoda pech… Megfogalmazódott a gondolat, hogy ezt nem hagyhatom ki. Bécs elég kézenfekvőnek tűnt. Netre fel, nézzük, hol lehet jegyet venni. Ekkor szembesültem azzal, hogy ezen a koncerten nem 200-an leszünk. 50.000 fő befogadására alkalmas a stadion, pánik indul. Én nem lego bábu méretű figurákat szeretnék látni a színpadon ugrálni, vagy kivetítőt nézni. Akkor már a youtube-ot is nézhetném. Hamar megtaláltam a nekem való szektort, és november 7-én meg is hozta a futár a jegyeket. Hosszú várakozással teli időszak vette ekkor kezdetét. Letöltöttem egy appot (big days) ami visszaszámolt, már „csak” 5 hónap, már csak 100 nap… és elég gyakran pillantottam rá.
Jött a tanévvégi eseménydömping születésnapok, tenisz diákolimpia, művészeti évzáró, ovis ballagás, iskolai évzáró, majd elkezdődött a nyári szünet, táborokkal, strandolással. És ezzel egyre közelebb kerültem a várva várt koncerthez.
Innentől lehetne a cím: Anyák szökésben
Összecsomagoltuk a cuccunkat, otthon hagytunk férjet, gyerekeket, munkát, háztartást és kedden kora reggel nyakunkba vettük az autópályát.  Délben már Baden-ban ebédeltünk. Útba ejtettünk egy kis szabadtéri fotó kiállítást Bécs mellett, amit évente megrendeznek és tavaly sem hagytuk ki, majd irány a szállás. Érzékünk van az olyan szállások kiválasztásához, ami fürdője valamilyen formában extrém, mint például a WC-n ülve is lehet zuhanyozni, vagy a szobában van a zuhany kabin.  De ez mindegy is, nem jelentek a tripadvisornak, és néhány éjszakát mindenki kibír.
Szerda délelőtti program múzeum látogatás, kis csavargás Bécsben. Délután, pihi majd irány a stadion. A 77 A-s piros busz utasai mintha összeöltöztek volna Bon Jovis uniformisba, felvonultatva az elmúlt 30 év albumjainak és koncert sorozatainak összes stílusát.  Hamar átjutottunk a biztonsági ellenőrzésen, még meg is motoztak. Mivel focimeccsre nem járok, nem nagyon láttam stadiont belülről, főleg ekkorát nem. A kivetítőn albumok borítói, rajongók és koncertek fotói, kvíz kérdések váltakoztak. Jött az előzenekar: Switchfoot jó hangzás, közvetlen frontember, szórakoztató bemelegítés. Ekkora már alakult a tömeg, vagy egy tucat fekete ruhás lepte el a színpadot, előkészültek a showra. 
Pontban 20:30 kor belecsaptak a húrokba, kezdetét vette egy utazás Bon Jovi rock világába. Én úgy éreztem magam abban, a pillanatban, mint amikor Julia Robert-et elvitte Richard Gere az operába a Pretty Woman című filmben, aki nem emlékszik rá annak idézem: „majd összepisiltem magam a gyönyörűségtől”. Karácsony volt ott július 17-én, az Ernst Happel stadion Golden Circle 1 szektorában nekem. Az egyébként baromi jól megírt számok élőben még jobban szóltak, mint azt valaha elképzeltem, ehhez párosult egy nagyon jól felépített és kidolgozott képi világ, ami tovább fokozta az euforikus érzést. Külön köszönet azért, hogy egy két régi darabot is előhúztak a cilinderükből. 

Nekem a csúcs talán a Runaway volt, akkor az addig szunnyadó libabőröm önálló életre kelt és ütemre táncolt. Imádom azt a számot, hihetetlen, hogy az volt a kezdet, 1984-óta semmit nem vesztett az erejéből. De méltatlan lenne, ha nem említeném meg a Born to be my baby, Lay your hands, Keep the faith, Have a nice day, Born to follow,  Bad madicine, vagy az új album szerintem remek slágereit mint a Roller coaster, vagy a God bless this mess. És ki ne hagyjam a balladákat mint a Bed of roses ami alatt mindenki a telefonjával világított egész megható pillanat volt azt látni, milyen az amikor rajongók egyszerre énekelnek és olvad eggyé egy stadionnyi ember, a másik lassú szám a These days volt, végül de nem utolsó sorban az én személyes kedvencem a Livin on a prayer amivel zárult az összes eddigi  koncert és a bécsi is….



Tudom, hogy egy csomó számot kihagytam ezt nézzétek el nekem, de a koncert alatt bárhogy próbáltam a telefonommal rögzíteni egy két mozzanatot, nem igazán sikerült.  
Írhatnék Richie Sambora hiányáról, de nem fogok, mert a This House Is Not For Sale albummal bebizonyították, hogy van élet Richie után is, nem is akármilyen. A gitárok nélküle is fantasztikusan szóltak. Kifogástalan volt a hangzás, legyen szó akár a dobokról, billyentyűkről
Sokat lehet olvasni arról, hogy Jon hangja már nem olyan mint régen, de a befektetett energiája, a csapat munkája, szívüket lelküket úgy tették értünk és nekünk a színpadra, hogy ez semmit nem vont le az koncert értékéből. Sőt minden elismerésem, hogy 57 évesen 2 órán keresztül úgy tudott szórakoztatni, hogy egyszer sem néztem az órámra, és már csak azt vettem észre, hogy vége  van, valami egészen különlegesnek. Mindig lesznek olyanok, akiknek semmi nem elég jó, nekem ez tökéletes volt.
És a koncert végén az élménytől megrészegülten, mellkasomban egy tompa zsibbadással, azt  éreztem, hogy elmúlt és édes emlékké szelídült ami életem végéig elkísér.  


Az aranyhajú és jóképű Jon közben ősz hajú és sármos lett, de ez  sem változtat semmit azon az élményen amiben részem volt, köszönöm.