Catania

Hello, újra itt.

Pozitív csalódásom történetét szeretném megosztani veletek. Március utolsó hetét Szicíliában töltöttem, mint köztudott dél olasz ország annyira nem gazdag, és a közbiztonsága sem a legjobb, legalább is a statisztikák szerint. Nyilván a migráns áradat sem kerülte el őket, de ameddig ott voltunk ez nem volt érezhető.  Székhelyünk Catania belvárosában volt a reptértől busszal kb 10 percre. A meglepetés rögtön az első nap ért minket. Hajnali 3 kor indultunk otthonról, a repülő reggel 7 kor indult, a tízórainkat már Catania egyik kis pékségében fogyasztottuk el, ami konkrétan nutellás brios volt 1 euróért (csak zárójelben jegyzem meg, hogy sok-sok igazi nutellával).  

Egy órakor elfoglaltuk a szállásunkat ahol, mint kiderült mesés a wifi és a meleg vízszolgáltatás is, hol volt, hol nem volt.  És annyira előre látó volt a házigazda, hogy ketten kaptunk is egy takarót.  A booking mindig meg tud lepni minket.   Miután birtokba vettük a szobánkat, újra nyakunkba vettük a várost. A neten sokat lehet olvasni a Bellini térről és a környékén lévő éttermekről, úgy döntöttünk arra vesszük az irányt. A tér méltán híres épülete a Bellini Színház. 

Amikor odaértünk még zárva volt, ahogy a környék éttermei is.  Hiába a szieszta náluk szent és sérthetetlen.  Addig ténferegtünk a színház körül, amíg a jegypénztár kinyitott.  Én tétováztam, de Kata barátnőm nyomására, vagy inkább szuszakolására már bent is találtam magam.  –Csak meg szeretnénk nézni, kérdezd meg! – tanakodtunk magyarul 4 ízig, vérig olasz füle hallatára. Vajon mit is gondolhattak… Hát megkérdeztem, hogy esetleg bemehetnénk-e csak meg szeretnénk nézni, milyen az épület.  Hamar szembesülnöm kellett vele, hogy Dél Olaszországban nem annyira természetes dolog, az angol nyelv használata. Nagy tanakodásba kezdtek, majd a Direktor tolmácsolta, hogy most próba van, menjünk vissza holnap délelőtt 10-re, aztán gyorsan javította magát 11 órára, majd azt mondta, hogy az sem jó.  Ez van nincs, mit tenni engedjük el, de hirtelen az órájára nézett… és egy pillanat múlva már mutatta is az utat. Izgatott voltam.  A régi épületben minden vörös bársonnyal van borítva, arany díszek a fal burkolatán, árad belőle az ünnepélyesség, karos fali lámpák sejtelmesen világították meg a nézőtérre vezető folyosót.  Majd a bordó függönyökkel leplezett nagy fa ajtókon át beléptünk egy 4 részre tagolt nézőtérre, aminek egészen a közepéig vezetett minket az igazgató. Mi tagadás elég impozáns a belső kialakítás és a hosszú évek csak tovább emelték a fényét. Lenyűgözött az épület patinája, a történelme, a múltja.  Az akusztikát szemléltetvén tapsolt egyet a Direktor, ahogy a nézőtér közepén álltunk és még a lélegzetem is elállt egy pillanatra. A zenekari árok szemmel láthatóan is nagyobb, mint amiket eddig láttam.

A Direktor kicsit nehézkes angolján keresztül is érződött a büszkeség a színház és az opera szeretete, tisztelete. Miután a két turista kellően kibámészkodta magát a grandiózus épület díszes belsejében, a Direktor egy igen nagy és nemes gesztussal állt elő miszerint 17:00 órakor előadás lesz Manon Lescaut címmel egy opera és 17 euróért vehetünk rá jegyet (ami egyébként a karzat legtetejére szól) de mi ezért kapunk egy jobb helyet. 

Egy picit sikerült értetlenkednem… 70 euro?  Nem, 17. Tovább ragoztam, hogy igen csak alul vagyunk öltözve a tornacipőnkkel és a szakadt farmerunkkal egy Operához.  Erre az volt a válasza: „Ez teljesen rendben van én is csak azért vagyok öltönyben, mert igazgató vagyok. „ Hát legyen, ha ilyen kedvesen invitálnak, ki tud ellenállni.  Megvettük a jegyeket, amire Direktorunk valamit rá írt és gyorsan elszaladtunk enni. 

Mivel ez nem egy gasztronómiai témájú iromány erre most nem térnék ki, pedig higgyétek, el érdemes lenne. Háromnegyed ötkor megpróbáltunk bejutni a színházba, ahonnan az első jegy-ellenőrzésnél vissza pattantunk. Megpróbálkoztunk a másik oldallal, ahol a jegy ellenőr már hál istennek angolul elmondta hova is kell mennünk. Sikeresen bejutottunk ekkor jött a meglepetés, a Royal páholy közvetlen szomszédságában lévő páholyhoz vezettek minket. Ez ám a gesztus.  Opera következett 3 felvonásban, olaszul és angolul feliratozva. 

A páholyból lenézve nagyon sok nyugdíjast láttunk gálaruhába öltözve, facebook-ot és messenger-t nyomogatni.  Amik lámpaoltás után, mint kis szentjános bogarak világítottak a sötétben. A szünetben se voltak rest selfizni és posztolni, úgy osztották meg élményeiket, mint a mai kamaszok.   A színpad nagyságát mi sem jellemzi jobban, mint, hogy az első felvonás díszletében bent volt egy ló és egy lovas kocsi is. A zenekar tényleg nagyszerűen játszott. A darab pedig egy hamisítatlan olasz opera volt. Nem vagyok a műfaj rajongója, de tudom értékelni a művészetet, a tehetséget a befektetett munkát, időt, energiát. És ha ez még nem lenne elég, a Direktor az első szünetben a nézőtéren járt körbe és beszélgetett, a második szünetben pedig minket látogatott meg, hogy hogy tetszik a darab, és hogy hogy érezzük magunkat. Az előadás végén pedig elköszönt tőlünk.

Szóval mi volt a pozitív csalódás: Én csak annyit vártam volna, amit itthon is, de próbáld ezt megcsinálni Magyarországon, gyanítom, hogy nem fog sikerülni.  

Másrészt pedig az ilyenek miatt ítélünk meg egy országot, egy várost, hogy a benne élő emberek, hogyan viselkednek.

Catania csillagos 5-ös.