Törvény veszi el a lehetőséget tőlünk hogy talárba bújjunk és dékánok gratuláljanak nekünk, hogy igen elvégeztük amit el kellett, vagy ez már a rendszer sajátja, hogy ha nincs nyelvvizsga nincs talár se. Vajon mennyire van szükség egy BSc diplomához nyelvvizsgára, néha középfokúra is, és ha már mindenképpen szükséges miért nem lehetünk ott a nagy napon... Mi nem arra készülünk, hogy itthon (és ez alatt most a nagybetűs Magyarországot értem) hasznosítjuk, kamatoztatjuk a főiskolán megszerzett tudásunkat? Mi ott, akkor, nem mondhatjuk, hogy a megszerzett tudásunkat az emberiség javára, haladására fordítjuk.
Egy barátomban is mély nyomot hagyott a saját diplomaosztójának hiánya, és biztos vagyok benne, hogy ezzel nincs egyedül.
Kata történetét olvashatjátok:
Nem, nem, nem és nem
Miközben kapkodtuk egymás után a lábainkat a főiskola lépcsőin - hogy az emeleten a legjobb helyről nézhessük a diplomaosztó ünnepséget – Kriszta a következő kérdést szegezte Nekem.
- Te milyen ajándékot hoztál Áginak? Én egy karkötőt vettem neki, már régóta nézegette a Petőfi utca sarkán lévő ékszerboltban, biztos örülni fog …
- a meglepődéstől csak az agyamban futkároztak a gondolatok… ajándékot? miért? kellett volna? a dühtől és az elképedéstől csak egy bizonytalan nemet tudtam kiköpni.
Akkor nézzük a történetet a legelejétől.
2005. júliusát írunk. Életem küszöbén álltam. Sikeres államvizsgával a hátam mögött, előttem az élet, sétáljunk hát ki a kapun… Na de várjunk csak! Oké hogy sikeres államvizsga, de nyelvvizsga hiányában nem vehetem át a diplomámat…pedig mennyi munka, mennyi verejték, mennyi tudás van benne. Mégsem elég. És azzal, hogy nem vehetem át a diplomámat, a következő élményekre sincs jogsim:
- nem öltözhetek talárba, nem készül rólam idióta fotó az imént említett talárban
- nem fog velem kezet a dékán
- nem gratulál több száz ember előtt a dékán
- nem fordíthatom át a bojtot a sapkán miután kezet fogtam a dékánnal
- nem olvassák fel a nevemet hangosan, mint végzős
- nem tapsolnak nekem
- a szüleim sem vesznek részt a szertartáson, könnyeiket sikertelenül visszatartva
- és végül nem dobhatom magasba a sapkám, amiről az utolsó közös fotó készül
Szóval Ágival nagyon jó barátok voltunk, mindent megosztottunk egymással. Talán Kriszta ezt nem is nézte olyan jó szemmel, de ezzel megpróbáltam nem foglalkozni.
Mivel Ági angol szakon végzett, így mondhatni egyenes ágon örökölte a diplomáját, melyet talárban a kitűzött ceremónia idején át is vehetett hangos névfelolvasás, gratuláció hatalmas örömmosoly, bojtáthelyezés, tapsvihar közepette. Milyen cinikus élethelyzetek elé állít minket a sors, melyet annyira tudunk néha utálni. Nem csak Áginak volt nyelvvizsgája, több barátomnak is a főiskolán, kik velem együtt akarták átélni azt a csodát, melyet a sok együtt áttanult éjszakák gyümölcseként vehetnek át. Így történt, hogy a diplomaosztón, melyen egy aprócska hiba miatt nem vehettem részt mégis részese lettem olyan kívülállóként, hogy azt elmondani nem tudom. Az érzés melyet átéltem senkinek nem kívánom. Az ünnepség végére már azt is megbántam, hogy egyáltalán elmentem. Mégis milyen hülye az, aki elmegy a saját nem létező diplomaosztójára? Hát ilyen, kicsit keserű, kicsit savanyú de legalább magával őszinte.
A diplomaosztóra több csoporttársam barátai is eljött, így találkoztam össze Krisztával. „Miközben kapkodtuk egymás után a lábainkat a főiskola lépcsőin - hogy az emeleten a legjobb helyről nézhessük a diplomaosztó ünnepséget – Kriszta a következő kérdést szegezte Nekem.
- Te milyen ajándékot hoztál Áginak? Én egy karkötőt vettem neki, már régóta nézegette a Petőfi utca sarkán lévő ékszerboltban, biztos örülni fog …
- a meglepődéstől csak az agyamban futkároztak a gondolatok… ajándékot? miért? kellett volna? a dühtől és az elképedéstől csak egy bizonytalan nemet tudtam kiköpni.”
Felértünk a lépcsőn. Mikor lenéztem az emeletről az aulában összegyűlt ünneplőbe öltözött végzősökre nem láttam mást, csak a kérdéseket a fejemben, melyek nem hagytak nyugodni…
Nem érek annyit mint a többi talárba bújtatott hős? Miért gondolja azt Kriszta, hogy Áginak, aki mellett szintén talárban kéne feszítenem, ajándékot kellene hoznom? Hisz nekem sem hozott senki...
A választ a mai napig nem kaptam meg. Ahogy a nyelvvizsga benyújtásával a kiállított diploma mellé az elmaradt élmények is elmaradtak. Dékán helyett a tanulmányi osztály egy munkatársa nyújtotta át a diplomámat, a gratulálok szó helyet a ’csukja be az ajtót’ kísérő szöveget kaptam.
Köszönöm. Egy életre szóló élménnyel lettem gazdagabb. Sebaj. Az élet majd csak engem igazol.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése