Terror Háza

Terror Háza, azt hiszem a név magáért beszél, és nem szorul semmilyen magyarázatra sem. De én úgy érzem, hogy mégis csak elmondhatná nekem valaki, hogy népünket megnyomorító, megcsonkító események sorát miért ilyen formában tárják elénk. Olyan hangosan és digitálisan nyomják az arcunkba, hogy biztosan észrevegyük önsorsrontó múltunkat. Én értem, hogy múzeumba emlékezni járunk, de azért mindennek van határa. Én azt is megértem, hogy utolért minket a digitális forradalom, és minden eszközzel demonstrálni próbáljuk tragédiánkat, de ehhez nem kell termenként 6 lapos tévé, és a hangerőt is kicsit lejjebb lehetne csavarni. A külföldiek, sem süketek. Már-már tolakodó hangossággal hirdetjük, ide nézzetek, mi ezt is túléltük!  

És ha már múzeum, akkor a látványon kívül az információ a legfontosabb, lenne, ha lenne. Elmesélem, mire gondolok: Vegyük először a két legnagyobb tárgyát a kiállításnak, egy tank és egy mizs. Hiányérzetem abból adódik, hogy erről a két járműről semmit nem sikerült megtudnom. Kiírás nincs, így hát a teremőrhöz fordultam segítségért, kié volt, honnan jött, mikor gyártották stb. szomorúan kell bevallanom, hogy nem tudtam meg semmit lényegeset, csak annyit hogy az autóban nincs motor, és azért óvják fekete függönnyel, mert a látogatók összefogdossák… mert egy autónak az bizonyára sokat árt. Érdekelt volna, hogy merre járt a tank mielőtt idekerült volna és még sok minden más, amitől csalódott voltam.  

De az írógépekről, morzegépekről sem volt kiírás. Monumentális méretű festmények tornyosulnak a távírógépek fölé, mindenféle magyarázat nélkül. Sőt a kiállított levelek olvashatatlanok voltak, vagy az állapotuk miatt vagy, mert oroszul íródtak, fordítás vagy segédlet nem volt hozzájuk sem. Szinte minden teremben A4-esre nyomtatott információk taglalták az eseményeket. Egy terem emlékezett az egyházi áldozatokra, mert hát a rendszer a papokat sem kímélte, sőt egyházi méltóságokat sem.   Ott álltam lesújtva, megnyomorítva azzal a tudattal, hogy a történelem papírra nyomtatva fehéren feketén olvasható, de itt nem volt olyan információ, amit szívesen olvastam volna, hogy fényt lássak az ÁVO-s alagút végén. És még ez után jött a fekete leves. Az első emeletről lift visz a mélybe, szó szerint! Olyan lassan hogy minden centiméterét érezzük, és ha nem lett volna, még elég az elektronikából a liftben lévő tévében egy felakasztást mesélnek el a teljesség igényével, mindenre kiterjedő részletességgel.  Úgyhogy aki nem klausztrofóbiás az is csak azt várja, hogy szabaduljon. A pince eredeti állapotában látható, az épület teljes súlyával nehezedik a mellkasunkra, olyan nyomást gyakorolva testünkre, hogy a lelkünknek is fájjon. Magánzárka, gumiszoba, betegszoba, vallatóhelység a kínzóeszközeivel együtt, és a korra jellemző akasztófák is ott sorakoznak. Levegő nincs vagy csak már nekem nem jutott belőle… és amikor már azt hinnénk, hogy a nyomorúság itt véget ér, akkor jöjjön, aminek jönnie kell. Az újjal mutogatás TETTESEK felirattal, mélyvörös falon, tablóképeken hirdetik ki mit tett, név és rang aláírással. Már csak azt nem tüntették fel kinek a vére tapadt a kezeikhez.  Belegondoltunk-e valaha abba, hogy ők is emberek és lehet, hogy leszármazottaik is lehetnek? Ugye erőszakra nem erőszak a válasz?

Ha egyszóval szeretném jellemezni, akkor talán a nyomasztó lenne az, de sokkal összetettebb az az érzés, ami velem együtt hagyta el a kijáratot, kicsit groteszk a technika és a nyomtatott történelem egyvelege, a csalódottság a sok meg nem osztott információ miatt. Szóval mai magyarsággal élve nem jött át! És kicsit tűnődöm, hogy egy külföldinek mi jön át? A veszteség fájdalma, az emlékezés szükségszerűsége, A hatalom veszélyessége, a brutalitás hatása? Sok kérdést hagyott nyitva benne a múzeumlátogatás, amikre biztosan tudom, hogy nem kapok választ.